Kurama és Hiei éppen Yusukééktől sétáltak visszafelé egy igen hosszú nap sötét estéjén. Utuk keskeny, árnyas sikátorokon vezetett keresztül, de természetesen egyikük sem félt – valahogy nem volt már rá energiájuk aznap. Még arra sem, hogy megérezzék: valaki figyeli őket. Még a mindig észnél lévő Kuramának is csak akkor tűnt fel, amikor az illető már ott állt előttük néhány méterre, a sötétségben.

-Állj –szólt mogorván, alig hallhatóan Hieire, aki vele egyszerre szintén megtorpant. Mindketten várakozva tekintettek előre. Az alak ezt észrevéve, hirtelen közelebb sétált hozzájuk. Ruhája és arca nem látszott, az alakja is alig – hosszú, a földet söprő, csuklyás köpeny volt rajta, ami mindenét takarta.

-Ki vagy? –kérdezte tőle Hiei türelmetlenül. –Mit akarsz? Nincs időnk agyonütni senkit!

Nevetés hangzott fel a csuklya alól –érces férfihang.

-Nincs is szükség ilyesmire –jött a felelet. –És nem is lennél képes megtenni.

-Ki vagy? –ismételte meg a kérdését mostmár szinte dühösen Hiei. Nem viselte jól az efféle válaszokat.

-Ráér megtudnod. Akkor mondom el, amikor akarom.

-Egészen biztosan van értelme ennek a társalgásnak itt az éjszaka közepén? –szólt közbe hirtelen Kurama. Ő nyugodt volt, mint mindig.

-Nem, amíg a fiatalúr nem tudja kordában tartani magát. Úgyis csak akkor beszélek, ha ő csendben kivárja –mondta határozottan az ismeretlen.

-Addig is, nekem elárulod a nevedet?

Az érces hang tulajdonosa megint felnevetett.

-Mi a franc olyan vicces? –szorította ökölbe a kezét Hiei, és a szemei kékes színnel fénylettek fel. Támadni készült, hirtelen azonban úgy érezte, elhagyja minden ereje. A földre esett, és lihegve kapkodta a levegőt.

-Nem tudom –vont vállat a köpeny alatt is jól láthatóan az alak. –Talán az, hogy semmit sem tehetsz ellenem. Mindenre képes vagyok, akármikor legyőzhetlek.

-És mégis ki vagy te? –kérdezte most Kurama, igyekezve nyugodt, kedves hangon beszélni.

-A nevemet úgysem hallhattátok soha, mert csupán egy teremtmény vagyok. Egy, a tiétekénél sokkal hatalmasabb erő éltet, amelyet, mint az életerőm adóját, halálomig, pusztulásomig szolgálok. Ez az erő küldött el, hogy vigyelek titeket hozzá –mondta a csuklyás.

-És őt hogy hívják? –faggatózott tovább Kurama.

-Felejtsd el! Nem viszel minket sehová! –förmedt rá a különös alakra Hiei, ez a kijelentése is megtorlást érdemelt azonban: hirtelen úgy érezte, mintha fejbevágták volna, és ájultan rogyott a sikátor kövezetére.

-Mit művelsz? –fakadt most ki a fiú társa is, de csak nevetést kapott feleletül, és a következő pillanatban ő is összeesett.