II. Sötét terem

Lanisee  2010.04.24. 09:23

Kurama sötétben ébredt. Hideg kövön feküdt, oszlopok között, egy falhoz dőlve. Valahonnan a háta mögül némi fény világította meg az előtte fekvő területet, de még így is igen sötét volt. Mivel mozgását nem korlátozták, lassan feltápászkodott, és elindult a falat megkerülve a fény felé. Ahogy meglátta, mi van a fal másik oldalán, még a bajban is kacagni támadt kedve. Hieit ugyanis a falhoz láncolták, a fiú még az orrát sem vakarhatta volna meg. Ébren volt.

-Ne nevess. Különben: hogyhogy téged nem kötöztek le?

-Valószínűleg azért, mert kettőnk közül én tudok viselkedni, míg te egyáltalán nem. Talán ide sem kerültünk volna, ha befogod a szádat. Persze tény, hogy meglepne, ha egyszer az életedben képes lennél rá.

-Kedves. Szedj le innen, Kurama, vagy nem állok jót magamért.

-Ne szedd le! –szólt hirtelen a már jól ismert férfihang, és a következő pillanatban a semmiből jelent meg a csuklyás alak, méghozzá alig néhány lépésre a két „vendégtől”. –Nem azért kell ott lennie, hogy te könnyűszerrel megszabadíthasd a láncaitól. Nem becsülünk alá, tudjuk, megtehetnéd. Te azonban okosabb vagy, mint ő, és nem teszel semmit sem, amit nem engedünk.

-Miért ne tehetném meg? Elvégre is én itt vagyok, kezem is, lábam is szabad. Be vagyok zárva, de nem érzem korlátozva az erőmet.

-Mi nem korlátozzuk senki erejét. Mi egyszerű, fizikai létet korlátozunk, a barátodat azért, hogy megtanulja, mi a tisztelet. Nem járulhattok addig az urunk elé, míg meg nem bízhatunk benne, hogy a megfelelő módon viseltettek iránta.

-Gondolom, ezután sem mondod el, ki az az uraság –jegyezte meg Kurama hűvösen.

-És jól gondolod, nem mondom el. Majd ő elmondja, ha elég felkészültnek lát titeket.

-Meddig kell várnunk?

-Kettőn áll a vásár. A dolog azon áll, vagy bukik, mikor látja úgy az úr, hogy a barátod megtanult viselkedni.

-Jó lenne, ha elengedne már valaki! –szólt közbe dühösen Hiei. –Nem tudom, ki szeret láncokon lógni, de nem én!

A csuklyás megint nevetett. Rettentően idegesítő volt a nevetése, de ezúttal sem Kurama, sem Hiei nem szólt egyetlen szót sem, inkább hallgattak, és a következő pillanatban egy puffanással a fiú a padló hideg kövére zuhant.

-Kedves –mormogta megint.

-Lent vagy. Mit akarhatnál még többet, még mást? Boldog vagy.

-Ő sosem boldog... –sóhajtott unottan Kurama, mert már érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba halad.

-Kurama! –reccsent rá az utolsó megszólalóra Hiei és a teremtmény egyszerre, azonban igen más hangnemben.

-Úgy látom, jó téma vagyok.

-Én pedig úgy érzem, nem jó ötlet folytatnunk ezt a beszélgetést. Urunk elé járulok az ügyetekben. Majd jelentkezem.